Sant Darshan Singh

A magasztos Hazur

Hazur Baba Sawan Singh 1948. április 2-án távozott el a földi világból

Hazur minden létező kedvesség forrása volt. Soha másban nem találtam ilyen szépséget, ekkora ragyogást, ennyire magával ragadó és mindent beborító erőt. Egyetlen pillantásától elfeledte magát az ember, és teljesen elveszett Őbenne. Finom megjelenése és fénylő ragyogása félő tiszteletet ébresztett bennünk. Szavakkal kifejezhetetlen méltóság áradt belőle. Amikor egy csapat lovassal tartott valamerre, még nagy távolságból nézve is kimagaslott közülük. Volt, aki Őt azelőtt sohasem látta, s ezrektől körülvéve pillantotta meg először, mégis megkérdezte: „Mitől hat rám így?” Hatalmas, oroszlánszerű, igéző szemébe belefeledkezve megszűnt a világ létezése.

Ezt egyik versemben így fejeztem ki:

A Nap és a Hold fénylő szépsége,

az egész világmindenség tündöklése

csak visszfénye arcod ragyogásának.

Szemét Isten töltötte meg édes szeretettel, ezért hordozta magában a leghatalmasabb Fényt. Aki ránézett, percekre szótlanná vált. Oly bőségesen ontotta az isteniséget, hogy még a legkeményebb szíveket is meglágyította. Ki tudná elfeledni, milyen fenséges volt a fehér turbánjában, magas homlokával, frissességgel teli arcával, a figyelmet vonzó anyajeggyel rajta, vagy azt, ahogyan mozgott és beszélt? Csak elmosolyodott, és a mindenség álmos, fáradt szemhéjai fürgén felpattantak.

Amikor először találkoztam Hazurral, ezüstös fénnyel csillogó szakálla szikh szokás szerint össze volt sodorva az arca oldalán. Bár hajszálainak száma és hossza kevésnek tűnhet, mégis elegendő volt ahhoz, hogy a szeretete hajfürtjeivel teljesen behálózza a Földet és az összes többi világot is. A pillantásának ereje még az istenségeket is magához vonzotta, és ha kegyesen megáldott vele bennünket, az egész világmindenség táncra perdült tőle.

Abban a végtelen kegyben részesültem, hogy Hazur darshanjának a bensőmben is örvendezhettem, mégis a fizikai megjelenése mindenkor páratlan csodaként hatott rám. Amikor csak Ővele lehettem, megrészegített a szépsége mámort adó bora.

Olyan makulátlanul öltözködött, akár egy uralkodó. Az egész megjelenése méltóságot sugárzott. A sétabotját nemcsak támaszkodásra használta. Olykor a levegőbe emelte. Ha megrázta, mi bizony beleborzongtunk. Még a halál angyala is elfutott volna előle. Ha valakit megérintett a botjával – bárki volt is az – Daram Raj, a halál ura örökre elveszítette a jogát arra a lélekre.

Az Ő természetes isteniségének koronájaként Hazur egész hosszú földi élete során a legteljesebb életerőnek örvendezett. A legtisztább vizű hegyi patakként áradt a nevetése, sziporkázó szellemessége, kedves humora. Olyan volt Hazur élete, mint egy szent házigazdáé, aki minden helyzetben mosolyog. Egyszerű, mesterkéletlen beszéde egyenesen beletalált a hallgatója szívébe.

Hazur humora – a maga gyermeki egyszerűségével – a nevetés harangját zendítette meg bennünk. Előadásain a lényeges pontokat anekdotákkal világította meg. A népi humor gyöngyszemeit egyedülálló természetességgel adta elő, amitől mindenki mosolyra fakadt. A vékony muszlin ingben, amelyet a nyári hőségben viselt, látszott, hogy az egész teste részt vesz a nagy vidámságban. Nemcsak osztoztunk a jókedvében, hanem úgy éreztük, mintha a Földről valami más bolygóra kerültünk volna, ahol nincs más, csak szüntelen derű és boldogság. Közben csak áradtak Hazurból az isteni szeretet hullámai, olyan életörömmel töltve meg a légkört és bennünket, amilyenről azelőtt nem is álmodtunk.