Imádság és erőfeszítés
Sant Rajinder Singh
Egy szép német közmondás szerint: „Úgy fohászkodj, mintha a munka hiábavaló lenne, és úgy dolgozz, mintha már az imádság sem segítene!” Ez a mondás két különböző embertípusra utal. Az egyik segítségért fohászkodik ugyan Istenhez, de ezt nem teljes szívéből teszi. A másik úgy gondolja, hogy amikor rosszul mennek a dolgai, vagy egyszerűen csak meg akar szerezni valamit, akkor nem kell egyebet tennie, mint rimánkodni Istenhez. A közmondás megpróbál egyensúlyt teremteni a kétféle szemlélet között.
A szólás első része azt kéri, úgy fohászkodjunk, mintha minden erőfeszítésünk hiábavaló lenne. Ekképp imádkozva teljes figyelmünket Istennek adjuk. Egész lényünkkel elmerülünk az imádságban, mintha mi magunk válnánk fohásszá. Amikor ilyen forrón és egyhegyű figyelemmel könyörgünk, Isten nem tud visszautasítani minket. Akárcsak az édesanya, aki a történet szerint éppen ebédet készített a konyhában, amikor a szomszéd szobában levő gyermeke fájdalmasan felkiáltott. Az anya mindent eldobott, ami a keze ügyében volt, és a gyermekéhez rohant. Felkapta, és babusgatni kezdte. Néhány nappal később, szintén főzés közben esett meg, hogy a gyermekszobából nyafogás hangjai szűrődtek ki, az anya azonban tudomást sem vett róla. Amikor a gyermek észrevette ezt, újabb nyöszörgésbe fogott, de semmi sem történt. Végül zavartan oldalgott be a konyhába, és megkérdezte: „Mami, a múltkor hozzám rohantál, amikor sírtam, de ma felém se néztél. Hogy lehet ez?” „Legutóbb meghallottam hangodban a fájdalmat, de ma éreztem, hogy csak a figyelmemet akartad felhívni magadra” – mondta az anya.
Isten is jól tudja, mikor imádkozunk őszintén, mikor kiáltunk Hozzá szívünk mélyéről. Tudja, ha szenvedünk, és valóban kérjük a segítségét. Ha csak ímmel-ámmal fohászkodunk, akkor Isten vagy válaszol nekünk, vagy nem. Ezért mondják, hogy ha egy útkereső valóban vágyódik Isten után, arra Isten odafigyel, és segítő kezet nyújt, hogy a kereső lélek megtalálja az Őhozzá visszavezető utat. Egy másik szólás szerint: „Isten előbb meghallja egy hangya őszinte sikolyát, mint az elefánt éktelen trombitálását.” Ez arra tanít bennünket, hogy ha igazán imádkozunk valamiért, akkor azt teljes szívünkből, lelkünkből és elménkből tegyük, semmi egyéb megoldásban nem reménykedve. Ekkor imádságunk minden bizonnyal gyümölcsöző lesz.
A közmondás második része azt kéri, hogy úgy munkálkodjunk, mintha az imádság nem segítene. Ez azoknak szól, akik kényelmesen hátradőlve imádkoznak, és kisujjukat sem mozdítják azért, ami után vágyakoznak. Sokan úgy vélik, az ima felmenti őket az erőkifejtés, a fáradságos munka alól. Az első csoport tagjai csak azután fohászkodnak szívük és lelkük legmélyéből, miután legjobb képességeik szerint, erejükhöz mérten megtettek minden tőlük telhetőt. A szállóige szerint cselekszenek: „Ahol már semmi más nem segít, az ima célba talál.” Végső kétségbeesésükben folyamodnak Isten segítségéért, hiszen már mindent megpróbáltak.
A másik típusú ember viszont nem is próbálkozik, hogy elérje, amit akar. Sokan mankóként használják Istent, hogy kikerüljék a munkát. Ők azt hangoztatják: „Isten majd mindenről gondoskodik. Miért kellene bármit is tennem?” Ez a hozzáállás szintén helytelen. Ha úgy lenne, hogy miközben semmittevő módon csak imádkozgatnánk, Isten mindent elvégezne helyettünk, akkor bizony egy elfásult és ellustult társadalomban találnánk magunkat. Az emberek csak Istenre és másokra támaszkodnának, arra számítva, hogy ők majd gondoskodnak róluk. Ám az igazi spiritualitás azt jelenti, a felelősség ránk eső részét magunkra vállaljuk, és ezután időt szánunk az önzetlen segítségnyújtásra. Minden erőnket megfeszítve, keményen dolgozunk, hogy teljesíthessük kötelességeinket, mintha az ima nem segítene. Teljesítjük az önmagunkkal, családunkkal, társadalmunkkal és a világgal szembeni kötelezettségeinket, s az emberek bizton számíthatnak segítségünkre és szolgálatunkra. Ha megtettük a tőlünk telhető legtöbbet, és mégsem érünk el eredményt, akkor könyörögjünk a segítségért teljes szívünkből, lelkünkből és elménkből.