Sant Kirpal Singh

Soha nem táncoljunk a világra hangoltan!

(Részlet)

Az emberi élet legmagasztosabb célja az egész teremtés Alkotójának és Fenntartójának a felismerése. A végső, az abszolút Úr a Névnélküli. A megnyilvánult Erő a Naam, a Shabd, az Ige. A mindenség az igazság lakhelye. Ha valaki elég sokáig olvassa a szentírásokat, lehet, hogy a koncentrációval hozzájut bizonyos mentális erőkhöz, amelyekkel apró „csodákra” is képes, de ebben nincs igazi tudatosság.

A szent szövegek valódi értelmét, teljes jelentését csak a megvilágosult lények ismerik. „Hallgasd a tökéletes, élő Mestert, mert Ő azt mondja, amit lát!” A tanult emberek intellektuális szinten adnak magyarázatokat. Ezért jött létre oly sok elméleti, filozófiai iskola.

Szikh családba születtem bele, és már kisfiúként a Grant Sahibot, a szikh szentírást olvastam. Az volt a szokásom, hogy napi feladatként egyetlen himnuszt írtam le. Egész nap ezen gondolkodtam, igyekezve megfejteni a szavak értelmét. A szívnek üresnek, befogadásra késznek kell lennie, és az semmit sem ér, ha a száj jár, és az elme közben a külvilágban kóborol. Sem a különféle szokások követése, sem a rítusok végzése nem hozhatja el a lélek megszabadulását. Az Úr csak úgy ismerhető meg, ha kapcsolatba lépünk az Erővel, amelynek a helyét ezek a külsőségek foglalják le.

A Mesterek a könyvekben beszámolnak a tapasztalataikról, az üdvösségről, amelyet az Istennel való kapcsolatban éltek át, továbbá a segítő és a hátráltató tényezőkre is felhívják a figyelmünket. Az írások igazi megértése természetesen arra bátorít, hogy megszabaduljunk mindazoktól a jellemzőktől, amelyek megállítják a spirituális fejlődésünket, és magunkba építsük azokat, amelyek felgyorsítják azt. Az odaadás külső akciói nem elegendők a spiritualitás gyümölcseinek leszüreteléséhez.

Ám az igazság Mesterei mindig jelen vannak a földön, akik megteremtik a kapcsolatot az igazsággal, tapasztalatokat adnak róla, de ehhez az érzékeink és a külső képességeink fölé kell emelkednünk. „Ha az érzékek nincsenek ellenőrzés alatt, az elme, az intellektus nem csendes, a lélek nem képes bejutni a bensőbe vezető kapun, hogy megpillantsa Isten megnyilvánulásait.”

Mi a helyzet az imával? A mögöttes célja a hit és az odaadás kifejlesztése. Ha egy templomban az imát és a rítusokat a szívünkben hordott tisztelettel végezzük, ha teljesen egyedül vagyunk, vagyis nem gondolunk másokra körülöttünk, ha csendes az elménk, akkor valóban az Úr érkezésére várunk. Sajnos az imákat és a rítusokat az elme szintjén végezzük. Sant Surdas azt mondja: „A lépések befelé irányulnak, de az elme újra meg újra visszahúz bennünket.” Szokásunkká vált az elménk útján járás, és ha az nem odaadó, nem marad csendben, akkor úgy viselkedünk, mint a fehér gólya, amely mozdulatlanul állva koncentrál a halra, egyhegyű figyelemmel, mintha mély meditációban lenne. De vajon miért? Hogy bekaphassa a halat. Látszólag, külsőleg olyannak mutatkozhat valaki, mint egy nagy mahatma, de az elméje a tápláléka.