Sant Kirpal Singh

Ó, elme! Csak most az egyszer figyelj rám!

(Részlet az írás második részéből)

Az elme ezt válaszolja a léleknek:
ezeknek a dolgoknak az ízéről
nem tudok lemondani.

Az elme így magyarázkodik: „Ó, lélek! Az mind igaz, amit mondasz, de nekem nincs erőm a vágyakkal szemben, és még ha akarnám, sem volnék képes megválni tőlük.” Vajon nem voltunk már ilyen helyzetben? Sokszor az elménk egyetért a jó törekvéseinkkel, és szeretné is azokat megvalósítani, de ismételten tehetetlenül sodorják magukkal a külső csábítások. Előre lépnénk, de az elménk visszahátrál. Túlságosan is az alsóbb rendű dolgokkal azonosította magát. Ezért, amikor a szenvedélyek hulláma magával ragadja, a megtanult, az olvasott, és az összes egyéb módokon megszerzett ismeretet mind félrehajítja. Sem a Guru, sem a vallás, sem a szentírások, semmi egyéb nem számít. Ezért az elme azt mondja: „El szeretném magam választani ezektől az érzékektől, de nem tudom, hogyan tegyem.”

Mit kellene tennem? Hogyan legyek engedelmes?
Ki vagyok szolgáltatva az érzékeknek.
Nem tudok megszabadulni tőlük.

„Mivel az érzékek kitartóan mindenfelé magukkal vonszolnak engem – miként rázhatnám le őket? Mondd, hogy mit tegyek?” Az érzékeink roppant erőteljesek. Olykor látunk, máskor hallunk valamit, és semmivé lesz az ellenőrzés. Vagy éppen a többi érzékünk játszik velünk, és az elménket magatehetetlenül magukkal vonszolják. Guru Arjan Dev azt mondja a lélek nevében: „A Mester az ellenőröm. Én vagyok a ház úrnője.” Ez a ház a fizikai forma, és királynők lehetünk benne, mivel a Mester megtanít nekünk egy olyan nagyszerű módszert, amellyel képessé válunk a felügyelet megvalósítására. Tíz szolgát rendeltek az ellenőrzésünk alá: ez az öt érzékünk és az öt testi kapu – amelyeken keresztül a figyelmünk kiárad a világba. A tény az: annyira elfajult az állapotunk, hogy a harag, a kapzsiság, az érzékiség, a ragaszkodás és az ego nagyon messze ragadott bennünket az igazságtól. Csak nézzük meg, hova süllyedt az ember! Ha valaki részrehajlás nélkül képes értékelni a helyzetet, megdöbben és elszomorodik saját maga és az egész emberi nem dőresége miatt.

Swami Ji ezt mondja: „Ó, kedvesem! A te otthonod az illúzió felett van. Hozzákötötted magad ehhez a földi házhoz. Valamikor te az igazi és örökkévaló lakhelyeden éltél, de megfogott az agyag és víz hálója.” Guru Nanak szavaival: „Ó, Atyám! Te az igazi hazában élsz, én azonban belevesztem az anyagi formába.”

Isten az igazságban lakozik, mi viszont beleragadtunk ebbe az illuzórikus létezésbe. A spiritualitás nem annyi csupán, hogy egy zászlót lengetünk, és néhány jelmondatot ismételgetünk. Semmi köze az álszent, képmutató gyakorlatokhoz, az öltözékben, a kinézetben megnyilvánuló külsőségekhez. A spiritualitás lényege az, hogy visszavonjuk a figyelmünket az érzéki élvezetektől, és összekapcsolódunk a Naammal. Ezt megtehetjük ma, holnap, vagy bármikor ebben az életünkben, sőt bizonyos esetekben további életekben is – de ezt a munkát nekünk kell elvégeznünk, se pap, sem más nem teheti meg helyettünk. Ebben csupán egy spirituális Mester figyelme segíthet nekünk.

Odalett minden akaraterőm és képességem.
Teljesen kiapadtak a forrásaim.

Az elme azt mondja, hogy nagyon gyakran kimerül az erőfeszítésben, akár egy birkózó, és érzi: „Többre már nem képes.” Mégis, újra meg újra magukkal csábítják és legyőzik az érzékek. Mindannyian erős elhatározásokat teszünk, de amikor azokat be kellene tartanunk, elbukunk.

Swami Ji nagyon nyíltan tárja elénk az állapotunkat: elkeseredetten siránkozunk, megígérjük, hogy holnaptól megváltozunk, de a holnap a negatív erő kezében van, és ezért az soha nem jön el. Mindenki ugyanabban a csónakban ül, ugyanaz a siráma, ezért nézzünk magunkba, és vizsgáljuk meg, hogy mire fordítjuk az értékes életünket! Miért nem kezdjük el a munkát most?

Az elme nagyon okos, nem valami jelentéktelen erő. Akár egy jó vezetőnek, megfontoltak a gondolatai, aki látja, hogy az összes erőfeszítése ellenére sem sikerül szabaddá válnia, folyton kudarcot vall. Vannak emberek, akik a szenvedélyeik rabjai, mások rettenetesen szenvednek olyan helyzetekben, amelytől elborzadnak, és amely miatt kizárólag a saját maguk, illetve általában az emberi nem könnyelműségét okolhatják.

El szeretném hagyni az összes élvezetet,
mert csupán a látványuktól is tehetetlen vagyok.

Oly sok csábító dolog van a külvilágban, hogy az elme a bölcsességét feledve megadja magát, túl gyenge a harchoz. Amikor a macska látja az egeret, nem képes a helyzetnek ellenállni. És akkor mi történik? Azt mondjuk: „Mulassunk ma! Ki törődik a holnappal? Jöjjön, aminek jönnie kell.” Általában felismerjük az ostobaságunkat, de rendszerint túl későn.

A múltat sajnálom, és mindig megbánom,
de a következő alkalmat, akár egy tolvaj,
nem hagyom ki.

Búslakodunk a tetteink miatt, de nem tudunk ellenállni, és megismételjük a hibákat. Így panaszkodik az ember azon dolgok miatt, amelyek megtévesztik, és e világ rabságában tartják. Lehet, hogy ismerjük a jelenlegi állapotunkat, hiszen olvasunk, gondolkodunk róla, satsangra járunk, elhatározásokat teszünk, de újra meg újra a régi, a megszokott hibás megoldások csapdájába esünk. Ezért tanácsolom a napló vezetését. Ezt az önelemzési módszert a téma nagyon alapos elemzése után vezettem be. Ha csak megvan a naplód, és nem töltöd ki, akkor is küldd el nekem! Hány hónapig fogod üresen küldeni? A napló a jobb emberré válást szolgálja – méghozzá nagyon gyöngéd módon.

Idővel a módszerek változnak. A régi időkben a ruhákat kövekhez csapkodva tisztították meg, manapság már víz nélküli vegytisztítás is létezik. A Mesterek a különféle korokban más és más eljárást alkalmaztak, hogy felébresszék a tudatosságot az emberben az életvitelükkel kapcsolatban. Akik soha nem vezetik a naplót, azok nem követik pontosan, helyesen a spiritualitás tudományát. Az első dolog, amelyet a negatív erő tesz, amikor meg akarja tartani az ellenőrzést egy lélek felett: ráveszi, hogy ne csinálja a simrant és a bhajant. Az illető mindig talál valamit, ami elvonja a meditációtól. Ez az első módszere, másodikként egy kérdést csúsztat az elmébe: „Minek menjek a Mesterhez vagy a satsangra? Mi haszna?”

A satsang az a hely, ahol eljuthatunk a fordulópontra, tudatosulhat bennünk mindaz, amit az életünkben rosszul teszünk, és emiatt helytelen úton járunk. A Mester igyekszik meggyőzni bennünket arról, hogy az az irány téves, ne arra haladjunk. Ha valaki el is megy a satsangra, de semmibe veszi a Mester intelmeit, akkor a negatív erő a legkülönfélébb kétségeket ülteti a fejébe. Így ahelyett, hogy a satsang összes jótéteménye az övé lehetne, az illető úgy tér haza, hogy nincs más benne, csak elégedetlenség, vagy más ingadozó tanítványoktól származó pletykák és intrikák hatása. Ez az a két fegyver, amelyet a negatív erő állandóan ügyesen forgat.

Hogyan emelkedjek a gaggan fölé?
Hiszen olyan vagyok,
mint egy túl tüzes ló.

Az elme azt mondja: „Szeretnék a lélek székhelyére (a gagganba) emelkedni, de hogyan tehetném meg ezt a jelenlegi állapotomban? Az érzéki kívánságok állandóan csalogatnak engem, és teljes sebességgel vágtatok utánuk, akár egy túl heves vérű ló, amely nem tartható féken. Egy percig sem tudok nyugton ülni. Hát akkor mit tegyek?” A szegény szív feltárja a magatehetetlen helyzetét, amelyre Swami Ji megadja a megoldást: „Menj a Satguruhoz, és kérd a védelmét!”