Sant Kirpal Singh

Ó, elme! Csak most az egyszer figyelj rám!

(Részlet az írás első részéből)

Nevezhetjük szívnek vagy elmének, de a kezében vannak az emberek, akiket elad. Az ellenőrzése alatt megmaradunk a világban, mert az elme nem tudatosság, hanem anyag. A teremtésben mindennek forrása van, és minden természetes módon vonzódik a saját forrásához. A saját szemünkkel is meggyőződhetünk erről: az agyaggolyót bármilyen erővel dobjuk is fel a levegőbe, az visszatér a földre. Megpróbálhatunk fejjel lefelé meggyújtani és tartani egy égő gyertyát, a lángja mégis felfelé, a Nap irányába emelkedik.

Akinek a lelke az elméje befolyása és felügyelete alatt annak hasonmásává válik, az elfelejti az igazi valóját. Egónak, „énség”-nek nevezzük, mert az illető azt gondolja: „Én vagyok minden.” Ám igazából nem tudja, hogy ki az az „én.” Ha elfeledjük a valódi énünket, akkor ki fogja felismerni az Urat? A szív a folyton feltámadó vágyak hullámaitól fodrozódó határtalan óceán. A hullámok felemelkednek, majd aláhullnak. Már sok jó úszó fulladt bele. Ezen az óceánon egy nagyon bölcs révész nélkül képtelenség átkelni. A szív óceánját a hozzáértő Egy nélkül nem lehet átszelni.

Maharishi Vashisht a következőkre hívta fel tanítványa, Ráma király figyelmét: „Ó, Ram! Ha azt mondják neked, hogy a folyók mozdulatlanul állnak, az talán elképzelhető. Ha arról tájékoztatnak, hogy a hő elhagyta a tüzet, még ennek is hitelt adhatsz. Ám, ha valaki kijelenti, hogy ellenőrzés alatt tartja az elméjét, addig ezt ne hidd el neki, amíg a saját szemeddel nem látod.”

Minden Mester önmagunk megismerésére ösztönöz, mert az elménkkel azonosítjuk magunkat, az pedig az érzékekkel, így valóban teljessé válik az igazi valónk elfeledése. Születésről születésre a lélek legyőzötten, erőtlenül hever az elme kezében. Mindaddig lehetetlen megismerni Istent, ameddig az elme nem válik függetlenné az érzékektől, és a lélek az elme uralmától megszabadulva meg nem ismeri az igazságot. Egy nagy Mester azt mondta: „Ha hajlandó vagy erősen elhatározni, hogy megtalálod az Urat, akkor tedd az egyik lábadat az elmédre, hogy csendben legyen, és akkor a következő lépéseddel minden erőfeszítés nélkül eléred a Szeretett Lényt. Aki meghódítja az elméjét, az a világ ura.”

Még a nagy rishik és munik is – akik megtagadták a világot – szenvedtek az elmétől. Az a fontos, hogy értsük meg a tényeket: ez az élet nem több, csupán néhány nap, senki sem él itt sem most, sem a jövőben örökké. Feláldozni a spirituális jövőt csak azért, hogy néhány napig az elme akarata szerint táncoljunk – van ennek értelme? A Mesterek segítenek, hogy meglássuk a valóságot. A figyelmünket a lelkünk felé fordítják – mert mi lelkek vagyunk, akik a fizikai testben tartózkodnak. Ez nem a mi világunk. Ó, kedves lélek! A te igazi otthonod az illúzió világa felett van. Megterhelted magad az illúzió társaságával, pedig te Sat Naamhoz tartozol.

Az én Satgurum, Hazur többször kiemelte, hogy a léleknek a mindenség Urával kellene összeházasodnia, ám ő ehelyett egy szemetes mellett kötött ki, így minden ideje a piszokban, szennyben telik. Mi más az érzékek befolyása alatti élvezet, mint szenny hátán szenny? Tisztátalanság jön elő a test minden nyílásán, még a pórusokon kiváló verejték is kellemetlen szagú. Szóval mi mást mondhatunk arra, aki mindig e testben marad, mint azt, hogy szemétgyűjtő? Elfelejtettük, hogy kik vagyunk valójában? Szégyenkeznünk kellene, amikor halljuk egy Mester szavát: „Ó, lélek! Te, a magasztos régiók lakója, miért ragadtál bele a sárba, a mocsaras vízbe?”

Az elmét nehéz megérteni, mert a hálója erős és nagyon sok részből áll. Először van a pindi, vagyis a fizikai elme, amely beleveszett a külső élvezetekbe. Aztán még van andi és brahmandi, vagyis asztrális és kauzális elménk is. Csak akkor ismeri fel valaki, hogy ki ő valójában, amikor mindhármon túljut. Az elme nem valami kis dolog, nem könnyű uralni, de kezdjük azzal, hogy megváltoztatjuk az irányát. Ha továbbra is a világi dolgok kötik le, akkor a lélek is világi marad. Ha viszont az elme arcát a lélek felé irányítjuk, a lélek spirituálissá válik. Az a feladatunk, hogy fordítsuk meg az elménket. Akár a tűz, jó szolga, de rossz úr. Ha ellenőrzés alatt tartjuk a tüzet, rengeteg munkát elvégezhetünk a segítségével: gépeket hajthat, főzhetünk vele, és számos egyéb dologra használhatjuk. Ám, ha kikerül a felügyelet alól, hamuvá égethet bennünket.

Bizonyára emlékszünk a dzsinn történetére, amely minden munkát elvégzett annak, aki rátalált, de egy percre sem hagyhatta tétlenül, mert akkor őt falta volna fel. Az emberünk egy-két napig rengeteg feladatot tudott adni a dzsinnek. Amikor viszont kifogyott az ötletekből, és nem tudta, mit tegyen, egy bölcs tanácsát kérte. Az azt mondta neki, hogy állítson fel egy magas, erős póznát a kertjében, és utasítsa a dzsinnt, hogy addig másszon fel-le rajta, amíg ő meg nem állítja. Ez a történet azt szemlélteti, hogy „a tétlen elme az ördög műhelye.” Ha dologtalan marad, akkor bajt kever, mindenféle rosszaságokat agyal ki. A teljes ellenőrzés egyetlen módja a Naam.

A Koránban az áll, hogy aki megismeri az elméje alárendelt állapotát, az rálel Istenre. Sok nagy muni, rishi és mahatma (nagy lélek) megmaradt az asztrális vagy kauzális elméjének a hatókörében, annak felügyelete alatt. Csak a szenteknek, az igazi Mestereknek sikerült megfejteni a titkot azzal, hogy túljutottak az elme birodalmán, ahonnan világosan látták, hogy az elme milyen ügyes fogásokkal, trükkökkel tartja a lelket siralmas és vég nélküli rabságban ezen a világon.

E téma kapcsán Swami Ji egy himnusza jut az eszembe, amely bemutatja az elme és a lélek gyötrelmes küzdelmét. (Eddig még soha nem idéztem ezt a verset.) Figyeljük meg, hogyan tárja fel tökéletesen világosan a Mester ezt a témát!

Ó, elme! Hallgass a szavamra!

Ha valaki őszintén a szívébe néz, az elismeri, hogy az elméje fölényes uralma miatt tele van boldogtalan gondolatokkal, és erre nem talál megoldást, ellenszert. Ha tudjuk, hogy valaki lopja a pénzünket, a helyzet ellenőrzés alatt tartásának egyik módja az, ha az illető becsületességére hivatkozva rábízzuk a pénzünk felügyeletét, megtesszük a kincstárnokunknak. Swami Ji azt tanácsolta: „Tedd barátoddá az elmédet!” Az elménk a mi kegyetlen ellenségünk, sok gyötrelmet okoz nekünk az életünk során, de ha barátunkká válik, akkor ezzel megtesszük az első lépést az annyira vágyott ellenőrzés elérésében. Ha valaki barátkozni kezd az ellenségével, lehet, hogy az nem azonnal adja fel a háborúskodást, de legalább enyhül a bántalmazó viselkedése. Ezen az úton továbbhaladva esélyünk van arra, hogy lecsendesedjen, és ezen időszakok alatt éberebbé válunk.

Az idézett verssorban a lélek így könyörög az elméhez: „Csak egy kicsit figyelj rám! Te is boldogtalan vagy, meg én is az vagyok. Figyelj, és mindketten békére lelünk!” Valójában az elme ritkán boldog. Hiszen oly gyakran ismételgetjük: „Oly szomorú a szívem.” Ha nyugtalanok vagyunk, az elménk is az. A lélek tehát azt kéri, hogy az elme figyelmesen hallgassa meg: