Sant Darshan Singh

Kreativitás

(Részlet)

A nagy francia festő, Renoir idős korában akut ízületi gyulladástól szenvedett. Bár a keze, az ujjai köszvényesek voltak, elszántan folytatta a munkáját. Ezt még nézni is gyötrelmes volt. Renoir kínzó fájdalmai láttán híres festő barátja, Henri Matisse megkérdezte tőle, hogy miért tart ki ennyire makacsul, megéri-e, hogy ilyen pokoli kínokat áll ki. A művész a festőállvány mellől rápillantott, és a következőket mondta: „A fájdalom elmúlik, de a szépség megmarad.”

Ha a művészet történetének évkönyvében lapozgatunk, azt találjuk, hogy a legtöbb művész keményen dolgozott, sokat szenvedett, nagy áldozatokat hozott, mialatt a mesterműveik készültek. Képzeljük el, hogy Michelangelónak két éven keresztül nap mint nap egy állványzaton kellett feküdnie, mire megalkotta a szixtuszi kápolna mennyezetének csodálatos festményeit!

A táncosok és énekesek Indiában hosszú, nagyigényű, megerőltető tanulóidőn mennek keresztül. Csak akkor kezdhetnek el önállóan dolgozni, ha ezt a tanítómestereik megengedik nekik. A növendékeik sokéves kemény munkával teremtenek meg valamit, ami valóban magával ragadó, igazán művészi.

A nagy angol költő, Shelley azt mondta: „Azok a legédesebb dalaink, amelyek a legszomorúbb gondolatainkról szólnak.” Rengeteg szeretetet és önfeláldozást kell belefektetnünk, hogy valami igazán nagyszerűt sikerüljön megteremtenünk.

Mi az a benső impulzus, ami miatt valaki kitartóan keresi az eszményképét? Mi tesz képessé valakit, hogy mindenféle akadály, szenvedés ellenére kövesse a kitűzött célját? Mindannyiunkban ott rejtezik az isteni ösztönzés arra, hogy túlhaladjunk a szemmel látható határainkon, oda, ami tökéletes és örök. Ezt a célt nevezhetjük ideális szépségnek, igazságnak, szabadságnak, függetlenségnek, de az elnevezéstől függetlenül a lényeg az, hogy az emberek mindig is keresték, hogyan realizálódhat ez az életükben. Ez az alkotási vágy fejeződik ki minden emberi törekvésben, a legtöbb emberbarát szociális létesítményben, a legkifinomultabb művészeti teljesítményekben. A kreativitás összes formájában ez a benső szellemiségünk nyilvánul meg.

Istenre úgy gondolunk, mint a mindenség megteremtőjére. Ha a csillagokkal borított égre tekintünk, vagy egy nagyteljesítményű mikroszkóp alatti bonyolult és szépséges mintázatú sejtre, a látvány lenyűgöző, csodálatra késztető. Az 1983-as világkörüli utamon találkoztam egy űrhajóssal, aki elmondta, hogy a Holdról hazafelé vezető utazása során szavakkal leírhatatlanul szépséges látványt nyújtott a Föld. A szentírások szerint azonban az Alkotó leghatalmasabb műve az ember, akit a saját képmására teremtett meg. Mindannyian részesülünk az Ő isteniségéből. Az Ő Fényének szikrája ott van bennünk: ez a lelkünk.

Az Istennel való szoros összetartozásunk nyilvánul meg abban, amikor valami szépet alkotunk. Bármitől szenvedünk, az egyszer véget ér. de a szépség megmarad. John Keats azt mondta: „Minden, ami szép, öröm lesz örökké.”

Az alkotóképesség isteni ajándéka ezerféle formában fejeződhet ki, ami akkor jut a csúcspontjára, amikor a bennünk rejtező isteniség felismerése felé irányít bennünket. Mivel Isten a saját képmására teremtette meg az emberi lényt, valójában mikroistenek vagyunk. Milyen művészet, tudomány lehet kreatívabb, mint az, amely képessé tesz bennünket az isteni mivoltunk megtapasztalására?