Sant Darshan Singh

Időtlen bölcsesség

Az alázatosak és az elnyomottak elérik a túlsó partot,
Ám sokan, akik gőgösen élnek,
hajótörést szenvednek, és a vízbe fulladnak.

A szentek és a Mesterek azért érkeznek, hogy megosszanak velünk egy időtlen bölcsességet. Mind sajátos nyelvezetet használnak az előadásaik során, de az önfelismerésről és Isten megtalálásáról szóló üzenetük ugyanaz. A bevezető verssorok Tulsi Sahibtól származnak. Mily hatalmas erővel emeli ki az alázat szükségességét a spirituális úton! Annak, aki elhatározza, hogy elindul az Istenhez visszavezető úton, reménye sem lehet a sikerre, ha nem fejleszti ki magában az alázat erényét. A szentírások öt halálos ellenségről szólnak: a haragról, a kapzsiságról, az érzékiségről, a ragaszkodásról és az egóról. Azt, aki közöttük tartózkodik, ezek állandóan eltérítik a spirituális céljától, és megfosztják az örök élet Nektárjától.

Tulsi Sahib verssorai az utolsó nagy ellenségről, a hiúságról, a fennhéjázásról szólnak. Nem egyszerű a legyőzése. Mindegy, hogy milyen körülmények közé helyeződünk, mindannyian büszkék vagyunk valamire. Egyesek a származásukra büszkék, mások a külső megjelenésükre, az intellektusukra, ismét mások a vagyonukra vagy a hatalmukra, a világi pozíciójukra. Akkora az ego ereje, hogy amikor megkíséreljük, hogy úrrá legyünk rajta, még akkor is a rabszolgái vagyunk. Shakespeare egyik művében Brutus azt mondja: „Akkor a leghízelgőbb, amikor abban a hitben ringatja magát, hogy többé már nem hajbókol.”

Valóban nehezen felfogható, titokzatos módon könnyen félrevezeti önmagát az, aki mások előtt bizonygatja, hogy ő alázatos, többé már nem gőgös. Még az is lehetséges, hogy a szívük legmélyén megérzik, hogy ez nem igaz, még nem szabadultak meg a büszkeségtől. Ám figyeljük meg, hogy mennyire kifeszíti a mellkasát, hogy felragyog az ilyen személy arca, ha valaki tisztelettel odafigyel erre a kijelentésre!

Indiában pont a származásra való büszkeség alapján jött létre a kasztrendszer. A brahmanok azt állítják, hogy ők Brahma szájából, a kshatriyák Brahma karjából, a vaisák az ő köldökéből születtek meg, a surdák, az érinthetetlenek pedig a lábából. Ám, ha megnézzük az újszülötteket, Isten semmiféle módon nem különbözteti meg őket egymástól. Ugyanazzal az isteni örökséggel küldi el az összes gyermekét a világba. Egy ember kaszt, bőrszín és vallás szerinti besorolás nélkül születik meg. Ezeket a címkéket mi találtuk ki, amelyekkel elkülönítjük, elszigeteljük egyik embert a másiktól. Isten a saját képmására teremtett meg bennünket, de mi haladéktalanul korlátokat állítunk fivér és fivér, nővér és nővér közé.

Az öt tolvaj mindegyikének célja az, hogy megfosszon bennünket az isteni kincseinktől. Az elménk táplálja őket, amely valóban sokfejű. Jól ismert, hogy Krisna a fuvolája hangjával egy ezerfejű kígyót szelídített meg. Ez nem más, mint az emberi elme. Ha úgy érezzük, hogy a számtalan fejek egyikét sikerül lecsapnunk, és úgy érezzük, hogy már az ellenőrzésünk alatt tartjuk az elménket, egy másik „fej” bukkan elő, hogy eluralkodjon rajtunk. Maga az ego ezerféle módon nyilvánulhat meg. Amíg e gyengeségek a hatalmukban tartanak bennünket, nem tudjuk beutazni az ösvényt, amely az igazi Otthonunkba vezet.

Az ego bármilyen formája homlokegyenest ellenkezik a spiritualitással. Az ego csapdájába esve, a hiúságtól, gőgtől gyötört állapotban hogyan kezdhetnénk meg a hazautazásunkat? A Granth Sahib, a szikhek szentírása kijelenti, hogy ezen a világon mindenki alszik – még a szüleink, a gyermekeink és a barátaink is. Hogyan ébreszthetné fel az egyik alvó a másikat? Ki az igazi brahman? Az, aki eléri Brahman szintjét. Más szavakkal az, aki a testi tudatosság fölé emelkedve átszeli az asztrális szintet, majd eléri és uralja a kauzális régiót. Miként nevezheti magát brahmannak az, aki még a testtudat fölé sem emelkedett?

Tulsi Sahib az öt sarkalatos hibáról beszél. Ezek közül az egót, a hiúságot a legnehezebb legyőzni. Olyan, mint a mindent felemésztő villámcsapás. Megfigyeltem, hogy nem vagyunk hajlandók elismerni a szüleink és a tanítóink iránti adósságunkat. Egyedül magunknak követelünk minden érdemet valamilyen erősségünkért, mindazért a tudásért, amit valamilyen területen elsajátítottunk. Nem is gondolunk azokra, akik nagy gondossággal tanítottak, képeztek bennünket. Egyedül magunkat állítjuk a kirakatba. Mi egyéb sodorna még messzebb bennünket az igazságtól? Egész életünk során másoktól tanulunk. Miért habozunk? Miért nem ismerjük ezt el? Azt színleljük, hogy mindent egyedül csak magunknak köszönhetünk.

Ha valamilyen területen gyakorlottá szeretnénk válni, akkor az abban a témában jártas szakértőt keresünk. Ekkor csak a szakértelme fontos számunkra, és nem foglalkozunk azzal, hogy brahman-e az illető, hogy mi a vallása. A legfontosabb szempont számunkra, hogy képes legyen átadni a tudását. A spirituális ügyeinkben egyedül a szeretet ajándéka számít. Amikor megérkezünk az Istenember lábához, Ő olyan szeretetben részesít bennünket, amelyhez hasonló sincs ebben a világban. Ennek a szeretetnek a rabszolgái leszünk, és többé semmi egyéb nem érdekel minket.

A szeretet a spirituális út alapja. A szeretetnek sok szintjéről beszélhetünk. Az első az, amikor felkeltjük valaki érdeklődését, vagy valakinek megtetszik a külső megjelenésünk. Minél jobban leköti a figyelmünket az illető, annál jobban vágyunk arra, hogy újra találkozzunk vele. Ahogy ez a vágyakozás erősödik bennünk, egyre nehezebbé válik számunkra, hogy távol legyünk a szeretetünk forrásától. Könnyek fakadnak a szív legmélyéből, és a megolvadt szív könnyek formájában tör elő a szemből. Ám a földi szerelem különféle szintjei mindig vágyakkal kötődnek össze. A spirituális szeretetnek túl kell jutnia mindezeken a szinteken, eljuttatva bennünket a plátói szerelem, a tiszta lelki kapcsolat állapotába.

A Szeretett Lényre gondolunk, és már ez is megvigasztal, örömmel tölt el bennünket. A fizikai közelség vagy annak hiánya nem meghatározó körülmény. Amikor valaki spirituálisan fejlődik, és végül belemerül a Mesterbe, Istenbe, az igazi szeretet állapotát éli át. Ekkor tiszta szeretetté válunk. E világon minden egyéb véges, ám ez a szeretet végtelen, megváltoztathatatlan, és az, aki ezt elérte, soha többé nem válik meg tőle.

A világ varázslatos csodája, a szerelem egy napon elhalványulhat, eltűnhet, de az isteni szeretet soha nem veszti el a ragyogását. Az egyik versemben ezt a gondolatot így fogalmaztam meg:

Ebbe a világba, amelyben minden egyéb mulandó,
magammal hoztam a halhatatlan szeretet ajándékát.

A szeretet a kezdet és a vég mindkét világban;
ennek végtelenségét hoztam el magammal.