Chandra Bathra

Hazur igazi utóda

Történet az Isteni Kegy Óceánja című gyűjteményből

Sok évvel azt követően kezdtem a Sawan Ashramba járni Kirpal Mesterhez, hogy a Gurum, Hazur Baba Sawan Singh elhagyta a fizikai testét. A közbeeső években rengeteg nehézséggel küszködtem. Bár Kirpal Mester számtalan üzenetet küldött nekem, én egészen 1953-ig nem mentem el Őhozzá. Konok voltam, és nem vettem tudomást a tényről, hogy a Mestererő Őrajta keresztül működött a földön. Nagyon vágytam arra, hogy közel legyek a Mesterhez, és részt vegyek az igazi satsangokon, mégsem indultam el Őfelé. Azt gondoltam, hogy Sant Kirpal Singh nagy lélek, de nem az én Gurum.

Egy napon, ahogy a buszból néztem a házakat, megláttam egy régi satsangi társamat Beasból, amint az egyik ház előtt üldögélt. Azonnal leugrottam a buszról, és hozzá siettem. Nagyon örültem, hogy láthattam valakit a régi társaim közül, és megkérdeztem tőle: „Hol van Delhiben jó satsang?” Ő azt válaszolta: „Nővérem! Ha igazi satsangra vágysz, akkor menj el a Sawan Ashramba – Sant Kirpal Singh az egyetlen, aki rendelkezik a Guruerővel.” Ez az idős ember Baba Jaimal Singh beavatottja volt, és nagyon gyakran láttam Hazur közvetlen környezetében is. Hittem neki.

Kétszer úgy mentem el a Sawan Ashramba, hogy nem láttam a Mestert – úgy éreztem, hogy ez egyfajta büntetés amiatt, hogy oly hosszú ideig nem voltam hajlandó válaszolni az Ő hívására. De a harmadik alkalommal ott volt, és elmondhatatlan, mily meleg szeretettel üdvözölt. Bocsánatát kértem, hogy oly sok évig nem jöttem a darshanjáért. Ő édesen a következőket válaszolta: „Ha egy gyermek reggel elmegy otthonról, és csak hosszú késlekedés után, későn tér haza, nincs az az apa, aki ne várna rá türelemmel, és ne üdvözölné szeretettel, amikor végre megérkezik.”

Próbáltam valami magyarázatot adni. „Voltak satsangiak, akik azt mondták nekem, hogy Te nem igazi Guru, hanem Kál, a negatív erő vagy.” A Mester egy hatalmas szeretetteljes mosollyal azt felelte: „Akkor most az a feladatod, hogy ismételd az öt szent Istennevet.” Megráztam a fejemet: „Erre nekem nincs szükségem. Elégedett vagyok, és többé nem követek el ilyen tévedést.” A Mester megnyugtatott, hogy mindig lesz hely számomra az ashramban, és bármikor jöhetek a darshanjáért. Ettől kezdve rendszeresen jártam a Sawan Ashramba.

Nem sokkal e találkozás után amiatt kezdtem szomorkodni, hogy senki sem maradt ezen a világon, aki a keresztnevemen szólított volna. Csak Baba Sawan Singh és a férjem hívott Chandrának, senki más. Már mindketten eltávoztak a földről. A következő napon, amikor az ashramba mentem, hogy találkozzak a Mesterrel, Ő éppen a levelezéssel volt elfoglalva. Ám, amint meglátott, rögtön levette a szemüvegét, hogy velem beszélgessen. Ez volt az első kérdése: „Hogy hívott téged Hazur?” Tai Ji, a házvezetőnő közbeszólt: „Nem emlékszel? Hazur mindig a keresztnevén szólította.” Erre a Szeretett Mester bólintott: „Nos, akkor Chandrának foglak nevezni.” Oly mélyen megrendített, hogy azonnal teljesítette a vágyamat!

A júliusi bhandarán, vagyis a Mesterem, Baba Sawan Singh születésének az évfordulóján Kirpal Mester beavatást tartott. Megálltam az egyik oldalon, miközben hevesen imádkoztam Hazur egy darshanjáért, noha tudtam, hogy teljesen érdemtelen voltam rá. Hirtelen odajött hozzám Kirpal Mester, és azt mondta: „Ha akarsz, leülhetsz a beavatásra várók közé.”

Beültem a sorba, és becsuktam a szememet. Megáldattam Hazur sugárzó formájával a bensőmben. Kirpal Mester rajtam kívül mindenkit sorban megkérdezett, hogy mit látott. Ám este ellátogatott a langárba, ahol szolgáltam, és nagyon kedvesen hozzám lépve megkérdezte: „Nos, mit láttál reggel?”

Amikor a fiam végzős főiskolai hallgató volt, bizonyos rendzavarásokba keveredett. Az intézmény vezetője más hallgatókkal együtt büntetésként érvénytelenítette az utolsó vizsgaeredményeit, és megtagadta a végbizonyítvány kiadását – annak ellenére, hogy a fiam írásban bocsánatot kért a történtek miatt. Ez a helyzet nagy csapás volt számunkra, ezért a Mesterhez fordultam segítségért.

Kirpal Mester azt tanácsolta, hogy keressem fel a főigazgatót, aki korábban misszionárius volt. Mutassak rá, hogy azért jött Indiába, hogy segítse az embereket. Vizsgálja felül a fiammal kapcsolatban hozott döntését, és ne törje derékba a fiam karrierjét! A főigazgató azonban nem engedett a kérésemnek. A Mester tanácsára másodszor is felkerestem őt, de a találkozás ugyanolyan sikertelen volt, mint az első. Kirpal Mester erre azt mondta nekem: „Nos, akkor se aggódj! Isten gondot visel rád.”

Néhány nappal később az újságokban egy olyan hír jelent meg, hogy a hatóságok dekrétuma értelmében harminchat órán belül az összes misszionárius tanárnak el kell hagynia az országot. Amikor a fiammal együtt felkerestük a Mestert, és megmutattuk Neki az újságot, Ő nyugodtan mosolyogva megjegyezte: „Annak az embernek még van egy kis ideje, hogy meggondolja magát.” Azt tanácsolta, hogy menjünk el hozzá harmadszor is. Így tettünk, és kiadta a fiamnak a végzettségét igazoló okmányt.

Amikor visszatértünk a kegyes Mesterhez, hogy köszönetet mondjunk, Ő egy történetet mesélt el Hazur életéből. Egy özvegy, akinek a fiát tévesen gyilkossággal vádolták, keserűen sírva könyörgött Hazur segítségéért. A bíró ebben az esetben egy satsangi volt. Hazur megkérte, hogy vizsgálja felül az esetet. Az azt felelte, hogy Beasban ő satsangi, de a bíróságon bíró, és nem hajlandó mérsékelni a halálos ítéletet. Hazur azt tanácsolta az özvegynek, hogy nyújtson be per újrafelvételi kérelmet. Újra kivizsgálták az ügyet, és a fiút ártatlannak találták. Az özvegy és a fia elment Beasba, hogy köszönetet mondjanak Hazurnak. Történetesen a bíró is ott volt. Hazur szeretettel ezt mondta: „Ez az egész a Mesterem, Baba Jaimal Singh kegye. Tudod, mi nem függünk a világi bíróktól, nekünk megvan a magunk Ura, a Legmagasztosabb Egy. Ő a mi Gondviselőnk.”