Sant Rajinder Singh

Az isteni szeretet ereje

Satsang, Chicago
Részlet

A mai együttlétünkön az isteni szeretetről szeretnék beszélni. Mialatt felnevelkedünk, mindig szeretetre vágyunk, és a legtöbbünk a szüleitől kapja ezt meg. Később a társkapcsolatainkban, a barátaink, az iskolatársaink, a szomszédaink körében keressük tovább a szeretetet. Mert ha ez a miénk, akkor tudjuk, hogy csak jó dolgok történnek velünk. Ha visszatekintünk az eddigi életünkre, arra, amin keresztülmentünk, azokat tartjuk a legboldogabb időszakoknak, amikor bármilyen forrásból szeretet áradt ránk.

Ha elér bennünket az isteni szeretet, akkor az egész bensőnket fellelkesült izgalom tölti be. Mivel a dolgokat általában a fizikai tapasztalatainkhoz viszonyítjuk, Isten szeretetét is a szüleink, a házastársunk, a testvéreink, a barátaink révén megtapasztalt szeretethez hasonlítjuk. Istent nagyon nehéz megértenünk. Szeretnénk Őt felfogni, megismerni. Arra vágyunk, hogy beleillesszük a Teremtőt az életünkbe. Ám minden igyekezetünk ellenére sem tudjuk valóban felismerni az Urat, mert a legtöbbünk – a vallási hagyományaink miatt is –, valamilyen arcformát ad Neki. Sokan, amikor Istenre gondolnak, a vallásuk alapítójának formájára képzelik el Őt, ugyanis sokat olvasnak ezeknek a szenteknek és misztikusoknak az életéről. Felmerül a kérdés, vajon Istennek hosszú szakálla van? Ilyen vagy olyan a bőre színe és a ruhája? Mindannyiunknak sajátos elképzelése van Őróla a kultúránktól, a környezetünktől függően, amelyben felnevelkedünk.

További kérdés bennünk, hogyan lehetséges az Úr színe elé kerülnünk? Beszélhetünk Ővele, átélhetjük az Ő szeretetét? Bár a világ dolgai nagyon lefoglalnak bennünket, mélyen mindannyiunkban ott a vágy Isten megismerésére. Ennek érdekében a legtöbben a hitükhöz fordulnak, és abban kutatnak Őutána. A vallási gyakorlatok végzése során azután ráébredünk, hogy a dolgoknak csak a felszínén járunk. Elmegyünk az imahelyre, eleget teszünk a különféle rítusoknak, rituáléknak, majd hazatérve elgondolkodunk: „Mindez elegendő és elég hatékony ahhoz, hogy megtapasztaljam Istent? Vajon Isten léte arra a helyre korlátozott, ahova eljárok?”

Ha bármelyik vallás, hit szentírásainak a mélyére hatolunk, mindből egyértelműen az derül ki, hogy a Teremtő határtalan. Mi emelünk korlátokat, határokat Isten köré. Mi adunk arcot, testformát Neki. A Teremtő határtalanságának a felismerésével kezdődik meg nálunk az isteniség keresése.

Emberi lényként azokat az eszközöket, módszereket igyekszünk alkalmazni az elemzéseinknél, amelyeket a tanulmányaink során elsajátítottunk. Az iskolában a valami mellett és ellen szóló érvelés, az oknyomozás módszereit ismertük meg. Matematikát tanultunk, amely szerint 2+2= 4, 2-2=0. Az Isten utáni nyomozásban is a számunkra már ismerős úton akarunk járni.

A szentírások olvasása, a nagy szentek, misztikusok életének és tanításának tanulmányozása során egy nagyon jellemző közös vonást találunk bennük: minden hitnek két oldala van. Az egyik az exoterikus vagy külső, a másik az ezoterikus vagy benső oldal. A külső foglalkozik a rítusokkal, szertartásokkal, a viselkedéssel, a szokásokkal az imahelyen. Levesszük-e a cipőnket, befedjük-e a fejünket? Gyertyát gyújtanak-e, csengőt ráznak-e ott? Ezek alkotják egy vallás külső megnyilvánulását. Ám mindnek van egy benső magja is. Lehet valaki szerzetes egy monostorban, jógi egy hindu templomban, vagy bármelyik vallási hagyományban Isten keresője, ők mind csendben ülnek. Nevezhetjük ezt meditációnak, figyelemmel végzett imának, befelé fordulásnak, visszavonulásnak a környezetünkből. Ezek a technikák némileg különbözhetnek egymástól, de maga a tevékenység mégis nagyon hasonló. Mialatt a világban utazom, nagyon sok emberrel találkozom monostorokban és más imahelyeken. A napjaik java része a benső csendben üléssel telik el. Felmerül a kérdés: „Mit érhetünk el a benső csendben?”

Ebben a világban az információkhoz az érzékszerveink segítségével jutunk hozzá. A látás az uralkodó érzékünk: a tudósok szerint a tevékenységeink 83%-ában kap szerepet. Ezért hajtogatjuk azt: „Ennek igaznak kell lennie, hiszen a saját szememmel láttam.” Ez tehát a domináns érzékszervünk. A hallás a cselekvéseink 14%-ában meghatározó. Sok beszélgetésben a nyomatékos érv így hangzik: „A saját fülemmel hallottam.” A saját fülünknek nagy hitelt adunk. A benyomások gyűjtésének 3%-ában vesz részt a szaglás, az ízérzékelés és tapintás.

A figyelmünk, amely a lélek külső kifejeződése, ezen az öt érzéken keresztül árad ki a világba. Ha a látványok közül valamelyik tetszik nekünk – egy szép épület, vízesés, hegyek, egy ember –, az magához vonzza a figyelmünket. Az egyikünk Beethovent, más valaki a rock-and-rollt, Ravi Sangar szitárzenéjét vagy éppen a tabla hangját kedveli. A számunkra kellemes hangokat élvezettel hallgatjuk. Hasonló a helyzet az ízekkel és az illatokkal is. A számunkra ízletes ételt keressük. Szívesen tartózkodunk jó illatú helyen, a rossz szagokat viszont elkerüljük. A testünk sok ezer érző idegvégződése segít a tapintásban. Az egész testünkkel érzékeljük a környezetünket, amelyekből általában a lágy, puha érzeteket kedveljük. Az öt érzékünkön keresztül a számunkra jó dolgokhoz vonzódunk, és ezek alapvető szerepet játszanak az életünkben.

Istent is az érzékeinken keresztül próbáljuk megtalálni. Azt mondjuk: „Intellektuális lény vagyok, ezért olvasom a szentírásokat, tanulmányozom a szentek és a misztikusok életét, hogy rátaláljak Istenre.” Olvasás közben az elménk a tőle megszokott módon elemzi, boncolgatja a dolgokat.

Minden szent élete és tanítása alapvetően Isten szeretetéről szól. Ám nem létezik olyan könyv, amely képes lenne elmagyarázni a szeretetet. Közülünk sokan megtapasztalták az életük során a szeretetet: az édesanyánk, az édesapánk, a szerelmünk, a házastársunk, a barátaink révén. Ha valamikor átéltük már a szerelem állapotát, hogyan tudnánk ezt bárkinek is elmagyarázni? A szeretet édes? Igen, az. Akkor olyan, mint a csokoládé? Nem, nem, nem. Annál sokkal finomabb. Létezik olyan könyv, amelynek segítségével, az egyik lépést a másik után téve szerelem lángolhat fel bennünk valaki iránt? Nincs ilyen.

Mi a szeretet? Ez egyetlen nyelv szavaival sem határozható meg, írható le. Ha átéljük, akkor tudjuk, hogy miről van szó. Ha valami közeli példa segítségével szeretnénk elmagyarázni ezt a folyamatot, akkor ilyen az evés. Sokan közülünk szeretik a csokoládé édes ízét. Most, az ünnepi időszakban különösen sokféle édes ízhez juthatunk hozzá, mint amilyen a cukkiniből készült édesség, a mangó, az alma, a banán, a juharszirup és a méz. Ha valaki soha ezelőtt nem kóstolta meg a mézet, ennek édességét miként tudnánk elmagyarázni neki? Ez szavakba foglalhatatlan. Meg kell azt ízlelni, egy kanállal a szánkba kell tenni belőle. Ekkor tudni fogjuk, milyen a méz íze. Szavakba csak a vele kapcsolatos érzések önthetők, de ezekből igazán semmi sem ér fel a személyes tapasztalattal.

Ugyanez a helyzet Istennel is. A szentírások Isten irányába mutatnak, de csak önmagunkban ismerhetjük meg Őt. Sem a szüleink, sem a házastársunk, sem a testvéreink nem tudják ezt megtenni értünk, helyettünk, egyedül mi magunk. Mindannyiunknak egyenes, közvetlen kapcsolata van Istennel. Függetlenül attól, hogy kik vagyunk: műveltek vagy iskolázatlanok, gazdagok vagy szegények, és akármilyen kultúrából származunk is, mind Istenhez tartozunk. A tennivalónk: ennek megtapasztalása önmagunkban.