Sant Darshan Singh

A szeretet ösvénye

Attól a pillanattól kezdve, hogy szemünk rányílik a világra, a szeretet táplál bennünket. Az újszülöttet nem a csörgők, játékszerek érdeklik, csak édesanyja szeretetét igényli. Felcseperedve is a szüleink, a családunk iránti gyengéd érzelmek a meghatározó erők az életünkben. Később barátok társaságára vágyunk. Felnőttként pedig társat szeretnénk találni, akinek fontos a létezésünk. Életünk valamennyi területén a figyelmet, összes emberi kapcsolatunkban vonzalmat, gyengédséget keresünk.

A sok fájdalom és boldogtalanság okozója a szeretet hiánya. Naponta hallunk embertelenségekről. Ha körülnézünk, láthatjuk a türelmetlenség és a gyűlölet pusztítását. Hány olyan ember él közöttünk, akit talán sohasem szerettek, vagy aki elveszítette a számára legfontosabb lényt? Az ő életük boldogtalan. Érzelmi zaklatottságukban gyakran önpusztító eszközökhöz nyúlnak. Kábítószerek, alkohol, válogatás nélküli párkapcsolatok élvezetébe menekülnek. Akik a szeretetet életük kezdetétől nélkülözik, gyakran sodródnak a bűnözés, az erőszak útjára. Az egyén, a család, a közösség, a nemzet és a világ szintjén egyaránt a szeretet hiánya okozza az összes szenvedést, ami halálhoz is vezethet. Ismerjük fel, hogy csak a szeretet hozhat békét, összhangot, boldogságot!

Mi az a szeretet, amelyre ilyen elemi erővel, alapszükségletként vágyakozunk? Az örökké élő Istenerő. Ez alakítja át a szomorúságot üdvösséggé, a szenvedést mámorrá. A világi szeretet különböző formáit mindannyian jól ismerjük. Az isteni szeretet azonban, amelyről a Mesterek szólnak, meghalad minden földit, és páratlanul gazdaggá tesz. A kapcsolat lényegét tekintve másvilági, mégis, ellentmondásos módon, mélyebb, sokkal jelentősebb, mint bármi evilági.

A szentek és misztikusok emberemlékezet óta szólnak az isteni szeretetről. Napjainkra ez vált életünk legfontosabb és legkritikusabb kérdésévé. Ez a szeretet nem a költői képzelet szárnyalása, hanem az az eszköz, amellyel kiteljesíthetjük a földi létünket és a környezetünk életét is.

Teljesen természetes a tartós, véget nem érő boldogságra való törekvésünk. De nem találjuk, mert elvakít bennünket a világ káprázata. Figyelmünk a lelkünk külső megnyilvánulása. Ha ezt egyenesen Istenre, a szeretet forrására irányítjuk, akkor belekapcsolódunk a végtelen és örökké megújító Erőbe. Hol van ez a forrás? Krisztus szavaival: „A mennyei királyság önmagunkban található.”

Sajnos figyelmünknek szokásává vált, hogy szeret a külvilágban kóborolni. A testtel azonosítja magát, és az anyagi környezetet a teljességnek hiszi. A szentírásokból tudjuk, hogy a léleknek kellene irányítania az elmét, és annak pedig az érzékeket. Ez azonban fordítva történik, így az érzékek a világba hurcolhatják a figyelmünket. A szeretetünk célt téveszt: az örökké tartó szeretetre vágyunk, és közben a tünékenyhez ragaszkodunk.

A bensőben rátalálhatunk a Szeretett Lényre. Tanuljuk meg az érzékek, az elme szintje fölé emelkedést, hogy a lelkünk irányíthasson bennünket! De hogyan tehetnénk ezt meg az érzéki világhoz kötött kezekkel és lábakkal? Egyetlen lehetőségünk van: szerezzünk tapasztalatot a benső üdvösségről, amely sokkal vonzóbb, magával ragadóbb, mint a mulandó világ élvezetei! Isten nekünk ajándékozza a szeretetnek ezt a hatalmas örömét. Az isteni szeretet olyan erejű boldogság, hogy mellette minden földi vonzalom elveszti a jelentőségét. Az anyag kötöttségeitől megszabadulva repülhetünk a bensőben, és egyre magasabbra emelkedhetünk. A csodák olyan színterein haladunk keresztül, mely szavakkal leírhatatlan. Végül belemerülünk Teremtőnkbe, a Fény és Hang eredetébe. A világba visszatérve az Ő Fényét fedezzük fel valamennyi teremtményben. A szeretet forrásához érkező maga is sugárzó, mindent átölelő és határtalan szeretetté válik. Ezt így fejeztem ki egyik versemben:

A szeretet mindkét világegyetem
kezdete és vége;
Magammal hoztam
ezt a mérhetetlen kincset,
hogy mindenkivel megosszam.