Február 27. szombat

Fejlesszük a benső látást, hogy megtapasztaljuk Istent!

A mai satsangon Maharaj Ji először arról beszélt, hogy a látás az uralkodó érzékünk. A benyomások java részét a szemünkkel gyűjtjük be. Ami látható, arról az információ így jut el az agyunkba, amely ezután elemzi és értelmezi a kapott adatokat. A szemünk segít a fizikai világ dolgainak megismerésében. A tudósok megállapítása szerint az átlagember az információk 83%-át a szemén keresztül gyűjti be. Isten keresésében is sokan hagyatkoznak a szemükre, a külső világban, hegyekben, dzsungelekben, sivatagokban kutatva Őutána. Ám Isten a külső szemünkkel nem látható meg.

Viszont minden emberi lény rendelkezik egy kapuval, amely a spirituális világok felé nyílik. Ez ott van mindannyiunkban: ez az egyszem vagy harmadik szem. Ezt a bejáratot egy Istent felismert lény, a tökéletes élő Mester szeretettel teli pillantása képes megnyitni. Erre a szent beavatáskor kerül sor.

Ha a figyelmünket a külső világ helyett a lelkünk székhelyére koncentráljuk, tapasztalatokat szerezhetünk a fizikain túli mindenségről. Ez Fénnyel telített, és amikor egy lélek Isten megtalálása érdekében elindul a benső ösvényen, egyre több szeretetet, békességet, boldogságot él át. Ahogy a meditációban egyre szorosabb lesz a lelkünk kapcsolata Isten Fényével és Hangjával, ettől az Erőtől lemosódnak róla az anyag, az elme, az illúzió szennyrétegei, és visszanyeri az eredeti tisztaságát. Mit fognak eredményezni a benső tapasztalataink? Mi fog történni?

Sant Darshan Singh szavaival:

Bekövetkezik az egyesülés a Fénnyel,
és mámorban fürödve tekintünk szét.

A spirituális igyekezetünknek és a Mester kegyének köszönhetően válunk képessé a testi tudatosság fölé emelkedésre. A bensőben fejlődve a Fényben fürdő lelkünk, ez az apró, fényes lángocska belemerül Istenbe, és hatalmas lánggá válik.

Problémák, gondok csak ebben a világban vannak, mert a lelket beborító fátylak eltakarják előlünk a valóságot. A földi színtér olyan hely, ahol a karmák működnek, ezért a szomorúság, a szenvedés mindig az élet része marad. Ha viszont a lépteink ezen a színtéren túlra, a bensőbe vezetnek, akkor üdvösséggel teli világba jutunk.

Ha sikerül lecsendesítenünk az elménket, amely mindig igyekszik akadályokat állítani a benső fejlődésünk útjába, és rendszeresen elvégezzük a simran és bhajan gyakorlatokat, akkor egyre több tapasztalatot tudunk szerezni az isteni részünkről, a valódi énünkről. Ennek hatására a mindennapi életünk is megszépül, békések, nyugodtak leszünk, és a benső boldogság akkor is velünk marad, amikor visszatérünk a mindennapi tevékenységeink végzéséhez.

Amikor belemerülünk a meditációba, a külvilág dolgai többé nem zavarnak meg bennünket. Amint rátalálunk a bensőben a Fény ösvényére, elérhetjük a teljes tudatosság, a megvilágosodás állapotát.

Február 28. vasárnap

Szolgáljuk egymást önzetlenül!

Az elmúlt év során a szemtanúi lehettünk annak, hogy mily sok ember segített másoknak, attól függetlenül, hogy ismerték-e az illetőt, vagy számukra ismeretlenről volt szó. Közülük elsősorban az orvosok és a nővérek azok, akik a frontvonalon dolgoznak, mások a gondozás területén teszik a dolgukat fáradhatatlanul, hogy megmentsék az embertársaik életét.

Nagy számban vannak olyanok, akiknek nem áll a rendelkezésére minden olyan eszköz, amellyel megvédhetik magukat, mégis részt vállalnak az embertársaik életének a megmentésében.

Az önzetlenség azt jelenti, hogy úgy könnyítünk a nehéz helyzetbe került embertársainkon, hogy ezért cserébe semmit nem várunk el sem fizikai, sem más területen. Gondoskodni kívánunk mindenki másról, mert közel érezzük őket magunkhoz.

Sok esetben természetesen ismert annak a személye, aki segít, és azé is, aki a törődésben részesül. Erre példa a beteg és az orvosa kapcsolata. Az önzetlen szolgálatra viszont gyakran úgy kerül sor, hogy senki nem tud róla, hogy az honnan ered.

E csodálatra méltó példák sokasága mellett ugyanakkor vannak, akik csak a saját érdekeiket nézik, csak kapni akarnak, nem figyelnek oda még arra se, ha fizikai közelségükben szorulna valaki segítségre. Róluk szól Sant Darshan Singh:

A Holdat és a csillagokat már meghódítottuk.
De ó, jaj! A szomszédunk szívéhez közelebb nem jutottunk!

A verssorok mondanivalója az, hogy fel kellene ismernünk mások szükségleteit. A kölcsönös megsegítésre küldtek ide bennünket. Céllal élünk itt. Ez a járvány megmutatja, hogy mekkora szükségünk van egymásra. Ennek megértését igazolja napjainkban a számtalan önfeláldozó ember példája.

A vers nemcsak a közelünkben lakókra utal, hiszen a világban élő összes embertársunk a szomszédunk. Ugyanis elsősorban mind emberi lények vagyunk. Továbbá a közös hit és ország, mint lakhely is összeköthet bennünket. Ám a lényeg: mindannyian lelkek vagyunk, Isten részei. Ez a szál fon egybe mindannyiunkat.

Ezt a látásmód-változást kell mindannyiunknak megtapasztalnia. Ennek módszere a meditáció, a figyelmünk befelé fókuszálása. Az önzetlen szolgálat jutalmai egyenértékűek a meditációéval, hatalmas spirituális nyereségekre tehetünk szert a szükséget szenvedőkről történő gondoskodással.

Március 6. szombat

A kedvesség átformáló ereje

Sokféle ajándékot adunk és kapunk az életünk során. Ezek az anyagi tárgyak egy időre a hasznunkra vannak, de nem maradnak meg örökké. Egy tolvajról szóló történettel, akinek a szent az egyetlen értéket jelentő ingét is odaadta, azt magyarázta el a Mester, hogyha szeretetet és kedvességet adunk, annak átformáló hatása van mások életére.

Minden hit elismeri az aranyszabályt, amely szerint azt add másoknak, amit kapni szeretnél. Ha az embertásainkat mosollyal az arcunkon fogadjuk, ha a szeretet itatja át a szavainkat, ha elismerjük mások sikereit – ezek apró dolgoknak tűnnek, ám hosszú távon mindenki számára nyugodt, békés, kellemes környezetet biztosítanak. Ezzel elnyerjük mások szívét. Arra is emlékeztette a Mester a hallgatóságát, hogy mennyire fontos mindannyiunknak a mások szolgálatában élés.

Sant Darshan Singh verssorai arra ösztönöznek bennünket:

Sajátodként ölelj át minden embert,
és a szeretet zápora hulljon, bármerre is jársz!

Sokszor érezzük azt, hogy bizonyos emberek annyira kedvesek számunkra, mint a családunk tagjai. Gyakori, hogy velük azonos a vallásunk, közös a kulturális környezetünk, ugyanabban az országban élünk. Ám mit tanítanak a szentek? Mindenki Isten gyermeke. Az összes emberi lény az Ő nagy családjának a tagja. Akkor vajon hogyan szükséges élnünk? Isten szeretete sugárzódjon belőlünk mindenkire, akivel csak találkozunk!

Ám a szeretetet csak akkor vagyunk képesek megosztani másokkal, ha azt előbb mi magunk is megtapasztaljuk. Ha ez megtörténik, bármennyit szét tudunk osztani belőle. Általában azt feltételezzük, hogy Isten távol van tőlünk, és azt sem tudjuk, hol lelhetünk Őrá.

Tulsi Sahib ezért azt tanácsolja:

Tisztítsd meg a szíved legbenső kamráját,
ha a Szeretett Lény érkezésére vársz!

Erre van szükségünk, ha a maga teljességében be szeretnénk fogadni Isten szeretetét. Éljünk erőszakmentesen, alázattal telten, becsületes és együttérző módon, tisztán, önzetlenül! Ha találkozni akarunk Istennel, vissza kell vonnunk a figyelmünket a külső világból, amely oly sokféle tevékenységgel, szórakozással köt le bennünket, meggátolva a benső találkozás lehetőségét.

Aki maga szeretetben él, azt kívánja, hogy ne csak az ő élete legyen boldog, hanem mindenki másé is. Ez a látásmód abban is segít, hogy gyorsabban fogunk spirituálisan fejlődni.

A nagy szentek arra ösztönöznek minket, hogy induljunk el befelé, és ott fedezzük fel az igazságot, a valóságot. Ekkor fogunk ráébredni arra is, hogy a fizikai szint az illúziók, a szüntelen változás, a mulandóság világa. Mindannyian a soha el nem múló örömöt, boldogságot keressük, amelyre a saját bensőnkben lelhetünk rá.

Március 7. szombat

Az elménk vessen horgonyt Istenben!

Az életünk minden napján kihívásokkal szembesülünk, amelyek fizikai, mentális és érzelmi jellegűek is lehetnek. A környezetünkből érkező nyugtalanság, zűrzavar nagyon megnehezíti, hogy a meditációban csendben ülve, koncentráltan tudjunk befelé figyelni.

Egy tengerbe ágyazódott kőszikla példájával azt magyarázta el Maharaj Ji, hogy nekünk is stabil alapra van szükségünk az életünk folyton változó külső feltételei között. A történetben szereplő szent ezt a tanácsot adta a folyton áradó gondolatai miatt a meditációval küszködő fiatalembernek: „Az elméd a gondolatok által erősen képes a befolyása alatt tartani. Mivel semmihez nem vagy erősen odarögzítve, ami szilárd, az elméden keresztül a külső környezeted történéseihez kapcsolódsz. Ahhoz, hogy nyugodt, boldog, örömteli, békés lehess, olyan valamiben kellene horgonyt vetned, ami tartós, soha el nem múló. Jelenleg a teljes figyelmed a külső világé, ahol minden ideiglenes. Amíg arra fókuszálsz, ami változó, átmeneti jellegű, soha nem leszel képes pontosan meditálni.”

A helyes meditáció érdekében ne csak a testünk nyugalmáról gondoskodjunk. Ez a könnyebbik feladat. A nehezebbik az elménk lecsendesítése.

Mi a teendőnk? Az elménk Istenbe vessen horgonyt! A tv segítségével rengeteg csatorna érhető el. Ezek mind a fizikai világ dolgaihoz kapcsolódnak. Ám Istennek is van csatornája. Jelenleg az érzékeink a figyelmünket a külső világhoz kötik, de képesek vagyunk az isteni csatornára is ráhangolódni.

Itt jut szerephez Isten neveinek a mentális ismétlése – a simran. Így az elménk Istenre összpontosul, vagyis ahhoz kapcsolódik, ami tökéletesen stabil. Már semmi nem tudja magával ragadni, ami változékony. Ebben a nyugalmi állapotban, amelyben a fizikai érzékeinket már visszavontuk a külső világból, örömmel tapasztaljuk, hogy a figyelmünk már a spirituális területen van.

A lényeg az, hogy vessünk horgonyt Istenben, vagyis abban, ami rendíthetetlenül szilárd! Ekkor megtapasztalhatjuk az Isten által nekünk tartogatott örömöt, boldogságot.